Ebben a tanulásban az a legnehezebb nekem, hogy nagyon sok a memoriter. Nem ehhez vagyok szokva...
Az utóbbi években csak úgy tanultam, hogy elég volt alaposan megértenem a lényeget, és ha a logikáját felfogtam, már magamtól fel tudtam építeni újra a tételt. De nem csak ez a nagy különbség. Olyasmit tanultam, ami erősen ráépült az eddigi tudásomra. Biztos alapokra egész barátságos dolog volt új dolgokat építgetni.
Az első egyetemi években persze rengeteg magolás volt. De ezek az évek valahogy megszépültek. Összeforrtak mindazzal az emlékkel, ami 20 éves korom körül történt velem. Nem emlékszem már a kínra. Csak arra, ahogyan lépegettem egyre tovább. Az illatokra, amik a gyakorlatokon voltak, a csoporttársakra, a beavatási szertartással felérő első komoly próbákra.
Most egészen furcsa kézbe vennem a Heidelbergi Kátét. Már többször elolvastam, értem, felfogtam. Tanulmányoztam a keletkezésének történetét, a történelmi kontextust. Érteni vélem a kérdéseket, amelyre válaszul született. Úgy érzem, kész vagyok, megtanultam.
Csak egy a bökkenő: a memoriterek.
Bizony a legtöbb kérdés-választ szó szerint kell megtanulni. Szép, archaikus szöveg, sok ismétléssel, sok állandó szókapcsolattal. Szép lassan egész familiárisnak érzem magamhoz ezeket a szavakat.
Ennek ellenére sajnos inkább a nyűgöt látom most ebben. Miért, miért, miért? Miért szó szerint? Mi hasznom lesz ebből? Milyen technikával tanuljam? Ismételgetem, ismételgetem, de vajon a vizsgán is beugrik majd? Egyáltalán hogyan fogják számonkérni? Fontos ez az egész, vagy csak egy próbatétel az úton?
Lehet olvasni a "láthatatlan kurrikulum" létezéséről. Ez azt jelenti, hogy egy képzés során nem csak a látható kurrikulum számít, tehát nem csak az, hogy a felfűzött tantárgyaknak mi a tartalma, milyen tudást ad. Legalább ugyanolyan fontos az is, ahogyan a diákok mindezen átmennek, ahogyan szocializálódnak és amilyen viselkedési formák elvártak a tanulmányok alatt is.
A memoritiereken való átverekedés lehet ilyen. Ha képes vagyok ezt is teljesíteni, akkor valami olyat viszek véghez, amin csak egy lelkész ment át, feltételezve, hogy önszántából senki sem áll neki a Heidelbergi Káté szószerinti megtanulásának. Ettől lesz egy közös megpróbáltatás-élményünk, amin csak mi mentünk át, csak mi tudjuk, hogy milyen. Ez adhat egy összetartozás érzést, ami sokáig kitart, kollegialiást segíti.
De most nem okoskodom tovább, megyek magolni. Ha túlleszek rajta, élvezni fogom a láthatatlan kurrikulum adta sok barátot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
